részlet. *

Rosie:
" Először annyi mindent kellett elmesélnünk egymásnak, hogy száz szó per másodperc sebességgel beszéltünk, egymás szavába vágva. És nevettünk. Rengeteget nevettünk. Aztán abbahagytuk a nevetést, és csönd lett. Ilyen fura, kellemes csönd. Mi a franc lehetett?
Mintha a világ abban a másodpercben megállt volna. Mintha eltűntek volna a körülöttünk lévő emberek. Mintha minden, ami otthon volt, megszűnt volna. Olyan volt, mintha az a pár percet a világon csak nekünk szánták volna, mi meg csak néztük egymást. Mintha Alex életében először látta volna az arcomat. Zavarban volt, de szórakoztatta is a dolog. Én is pont így éreztem magam. Mert ott ültem a füvön a legjobb barátommal, Alexszel, és előttem volt a legjobb barátom, Alex arca, orra, szeme és szája, de valahogy minden másnak tűnt. Úgyhogy megcsókoltam. Megragadtam a pillanatot, és megcsókoltam. "
Phil: De mégis milyen csönd?
Alex: Csak ilyen fura csönd.
Phil: Na jó, de mit értesz azon, hogy ,,fura"?
Alex: Szokatlan, nem hétköznapi.
Phil: Oké, de akkor rossz volt vagy jó?
Alex: Jó.
Phil: És ez rossz?
Alex: Igen.
Phil: Mert?
Alex: Mert Sallyvel eljegyeztük egymást.
Phil: Vele éltél már át ilyen ,,csöndet"?
Alex: Hát vannak csöndjeink...
Phil: Ahogy nekem és Margaretnek is. Tudod, nem muszáj állandóan beszélni.
Alex: Nem, ez más volt, Phil. Ez nemcsak csönd volt, hanem... jaj, nem tom.
Phil: A rohadt életbe, Alex.
Alex: Tom. Szét vagyok csúszva.
Phil: Jó, akkor ne vedd el Sallyt.
Alex: De szeretem őt.
Phil: És Rosie-t?
Alex: Abban nem vagyok biztos.